Gondolhatnánk, hogy nem illendő a szánk belsejét másnak mutogatni, ezért takarjuk el azt ásítás közben.

Mivel az ásítás okára vagy funkciójára sokáig nem találtak egyértelmű magyarázatot, mindig is relytéjek babonák övezték. Az egyik ilyen szerint az újszülöttek lelkének egy része ásításkor kiszökik a szájukból, és ha sokáig ásítanak , az halálukhoz vezet. Az egykoron magas csecsemőhalandóság mellett ez a magyarázat-mint annyi más babona- teljességgel hihetőnek tűnt, így az anyukák gondosan ügyeltek rá, hogy eltakarják gyermekük száját ásításkor, majd amikor már a gyermek maga is képes volt arra, meg is követelték tőle. A csecsemőhalandóság szerencsére ma már töredéke a néhány száz évvel ezelőttinek, azt is tudjuk, hogy lelkünk nem távozik ásítás közben, de a régi babona miatt mégis a szánk elé tesszük a kezünket.